Az őshaza

Az a földrajzi terület, ahol a magyarság önálló etnikai tudattal rendelkező néppé válása megtörtént. Pontos helyéről egyértelmű tudományos bizonyítékaink nincsenek. A legvalószínűbb feltevés szerint Nyugat-Szibériában, az Ural hegység keleti oldalán, a Tobol-Irtis-Isim folyók vidékén lehetett az I.e. I. évezredben. Innen kezdték a magyarok évezredes vándorlásukat előbb az Ural-hegység dél-nyugati oldalára Magna Hungáriába, majd, innen a Don és a Donyec melletti Levédiába, végül a honfoglalást megelőző utolsó szállásterületre a Bug és a Dnyeper vidékére: Etelközbe.

A magyar nép vándorlása

• i. e. 4000 finnugor együttélés kora az „uráli őshazában”
• i. e. 2000 felbomlik a finnugor nyelvközösség: a finn-permiek ÉNy-ra vándorolnak; az ugor közösség helyben marad az Uráltól K-re; létrejön az ősmagyarság; állattenyésztés: szarvasmarha, ló, juh
• i. e. 1000 körül az ősmagyarság kiválik, és Ny-ra vándorol: általánossá válik az íj és a nyíl használata; a haderőt csak lovasság alkotja
• i. e. 500-500 bizonytalan időszak, nem tudunk sokat a korról
• i. e. 300 Magna Hungaria
• 750 körül Levédia: a Kazár Birodalom északi része, a Volga vidéke; a magyarok együtt harcoltak a kazárokkal; a magyarok az Etelközbe vándoroltak tovább; hét törzsből álló törzsszövetség + csatlakozott népek, vezető Álmos vezér

Honfoglalás fogalma

Általános értelemben honfoglalásnak nevezzük azt a folyamatot, melynek során valamely nép egy kiválasztott területet birtokába vesz, abból a célból, hogy ott új hazát alapítson. Ennek megfelelően a magyar történelemben az az eseménysor, melynek eredményeként a magyarság birtokba vette a Kárpátok medencéjét és a szomszédos nyugati területeket. Az Etelközben lakó magyarok hét és a csatlakozott kazár kavarok három törzse vagy tudatosan előre megtervezett akció nyomán, vagy más nézet szerint a besenyőktől és a bolgároktól elszenvedett vereségeket követő kényszerű menekülés révén foglalta el 895–896-ban a Kárpát-medence keleti, majd 900-ban annak nyugati részét az Enns folyóig terjedő bajor földekkel együtt. 902-ben a honfoglalók megszerezték maguknak Nyugat-Moráviát is. A magyar honfoglalás hatására a Keleti-Frank Királyság, Morávia és a dunai Bolgár Kaganátus kiszorult a térségből, ahol szlávok, avarok és onogurok is éltek. 907-ben a magyarok a német (frank) király támadásával szemben sikerrel védték meg új hazájukat. A honfoglaló magyarok létszámát a szakem­berek 200–500 ezer közé teszik. Nagyállattartó nomád életmódjuk miatt a pogány honfoglaló törzsek és nemzetségek főként az alföldi, síkvidéki terü­leteket szállták meg, a többi részeken katonai őrtelepeket létesítettek. A Magyar Fejedelemség élén az Árpádok nemzetségéből való kündü (fő­fe­jedelem) és a hadvezérként működő gyula (alfejedelem) állott.

A két fő elmélet

A nagy történelmi időtávlat és a viszonylag kevés írásos forrás miatt nehéz pontosan rekonstruálni a honfoglalás menetét és eseményeit. Két jelentősen eltérő fő elmélet létezik. A legelterjedtebb, hagyományos nézet szerint a magyarok egy lépcsőben szállták meg a Kárpát-medencét. A honfoglaló törzsek eszerint 895 táján telepedtek meg a Kárpát-medence alföldi területein. Ekkoriban Szvatopluk morva fejedelem fiainak birodalma már széthullóban volt, ami megkönnyítette a dolgukat. 902-re a Kárpát-medence egész területét irányításuk alá vonták, bár az állataik miatt főként az Alföld, Mezőföld, Kisalföld, Csallóköz és Szerémség területein telepedtek le, ahol megfelelő minőségű legelők álltak rendelkezésre. E nézet szerint az itt lakó, főleg avar és szláv eredetű népek nem éltek túl sűrűn a vidéken és pár emberöltő alatt beolvadtak az új jövevények törzseibe. Ha földművelésben nem is, állattartásban valószínűleg volt mit tanulniuk a magyaroktól, akik ridegtartással, téli takarmányozás nélkül nevelték állataikat.

A másik jelentős elmélet László Gyula nevéhez fűződik. A kettős honfoglalás elmélete szerint a magyarság ősei két lépcsőben szállták meg a Kárpát-medencét. Az első szakasz 670 körül volt (griffes-indás kultúra), míg a második szakasz a jól ismert 9. század végi bejövetel.

Előzmények

Őseink vándorlásuk folyamán a VII. század közepére értek a Don vidékére, Levédiába. Itt a magyarság az eddigitől gyökeresen eltérő környezetbe került. A terület a virágzó Kazár Birodalom fennhatósága alá tartozott. A kazár kagán egy fejedelmet bízott meg a magyarok vezetésével, ez volt a kende. A valóságos hatalmat a nép vezető rétegéből kiválasztott gyula tartotta kézben. Az akkori Kelet-Európa legfejlettebb államának hatása átalakítólag hatott a nomád állattartó magyarokra, és az állandó megtelepedés felé szorította őket. Hosszabb ott tartózkodásuk alatt őseink egyre inkább az ekés földművelésre tértek át,  fejlődött az állattartásuk és a kertgazdálkodásuk.

A IX. század elején belháború rázta meg a Kazár Birodalmat. A magyarok a központi hatalom ellen foglaltak állást, így a kazár-magyar viszony megromlott. A magyarság biztonsági okokból 840-850 körül nyugatabbra húzódott. Így került a Dnyeper, Dnyeszter, Bug és Szeret folyó vidékére, az Etelközbe. Az új szálláshelyen csökkent a földművelés és növekedett a legeltető állattartás szerepe. A törzsek a lemondott Levedi helyett új főfejedelmet választottak, Álmos személyében. A függetlenség megteremtése után a fejedelem erős hatalmat épített ki, szövetséget kötött a többi törzzsel.

862-től őseink egyre többször jártak Nyugaton, így módjuk volt a Kárpát-medencét mind földrajzi, mind politikai szempontból alaposan megismerni. A 890-es években a magyarok valószínűleg tudatosan készültek a Kárpát-medence megszállására. 892-ben a magyarok a keleti frankokkal szövetkezve pusztították Szvatopluk morva birodalmát. 894-ben Bizánc szövetségében megtámadták a bolgárokat. Még ugyanebben az évben Szvatopluk fejedelem hívására ismét a Kárpát-medencébe mentek a magyarok, a keleti frankok birodalmát, a Dunántúlt pusztították. A dunántúli hadjárat idején meghalt a morva fejedelem és a magyar hadak nem tértek vissza az Etelközbe.

Okok

Az 5. század óta az eurázsiai sztyeppén a keletről nyugatra mozgás volt a jellemző. Ez hozta a hunokat, avarokat, onogurokat és a magyarokat is Európába, végül törvényszerűen mind a Kárpát-medence területén jutottak a legnyugatabbra.

A hadászati tényezőkön túl a népek, így a magyar honfoglalást megelőzően a besenyők és úzok nyugatra vonulásának gazdasági okai is lehettek, nevezetesen a legelők megfogyatkozása, amit előidézhetett a szárazabb vagy hidegebb éghajlat, vagy a sikeres állattenyésztés nyomán bekövetkezett demográfiai robbanás is, végeredményben mindkét esetben a relatív túlnépesedés.

A honfoglalás

A fősereg a hagyomány szerint Álmos fiának, Árpádnak az irányításával legkésőbb 895 tavaszán nyomult be a Vereckei-hágón az Alföldre. Az ország katonai birtokba vételét követnie kellett volna a még az Etelközben maradt magyarság átköltözésének. Ezt azonban tragikus események zavarták meg: a bosszúszomjas bolgárok a besenyőkkel szövetkezve rátámadtak az etelközi magyarságra. Így ők csak nagy veszteségek árán, menekülve juthattak át a Délkeleti-Kárpátok hágóin a Kárpát-medencébe. Valószínűleg maradt velük katonai védelem is az Etelközben, mivel el tudták kerülni a teljes pusztulást. A vereség tisztségébe és életébe került a főfejedelemnek, Álmosnak.

A honfoglalás után a Kárpát-medencében 600 ezer ember élt, ennek a kétharmada volt magyar anyanyelvű. Vagy legalább 400 ezer magyar jött be a honfoglalással, vagy már éltek itt magyar anyanyelvűek. Az utóbbi László Gyula kettős honfoglalás elméletét látszik igazolni, miszerint 670 körül már bejött egy magyar törzs a Kárpát-medencébe. Ezt igazolja az avarok nagyon kis száma is, mivel azok közben elmagyarosodhattak.

Társadalmi viszonyok

A honfoglalók számát különböző szerzők 200-500 ezer közé teszik. A megtelepedést erőskezű, tudatos politikai hatalom irányította. A főfejedelem valószínűleg Kurszán kündü, a hadak vezére pedig Árpád gyula volt. Később - 904-ben, Kurszán halála után - Árpád lett a nagyfejedelem. Ezt a politikai berendezkedést nevezzük kettős fejedelemségnek. A betelepült magyarok törzsenként telepedtek le, és alakították ki saját törzsi településeiket. A hét törzs: Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Nyék, Megyer, Kürtgyarmat. A hét törzs vezetője, a Hétmagyar a hagyomány szerint az Etelközben vérszerződést kötött egymással. (A hét vezér Anonymus szerint: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm.) A központi település a Megyer törzsfő szállása volt a mai Csepel-sziget területén. A törzsfők egy-egy országrész urai voltak. A törzsi keretek már erősen bomlottak. A társadalom erőteljesen differenciálódott, melynek alapja a vagyon volt. A magyar társadalom a honfoglalás után már lényegében osztálytársadalom volt. Alapsejtje a nagycsalád, amely több családból állt. A X. századi magyar társadalmat a személyi függés tartotta össze. A csúcsán a fejedelem állott, alatta az úrnak tisztelt törzsfők és a bőnek nevezett nemzetségfők. Alul a szabad köznépi falvak lakossága és a szolganépek, az ínek voltak. Ezen kívül voltak rabszolgák is, de számuk minimális. Külön csoportot alkotnak a szabad népek, például a székelyek vagy a besenyő határőrök.

A Kárpát-medencébe érkező magyarság által kialakított településhálózat nem volt egységes, a korabeli társadalom tagozódása a lakóhelytípusok szerint is nyomon követhető. A lakosság legnagyobb része az úgynevezett téli és nyári szállásokon élt, majd a téli szállások lassan falvakká alakultak. Ettől elütő képet mutattak a törzsfők és nemzetségfők udvarhelyei, melyek mint piachelyek is működtek. A fejedelmi udvarban, amellett különböző mesteremberek éltek, például: patkoló- és fegyverkovácsok, íjászok, solymárok, szakácsok, tolmácsok, írnokok, prémesek stb., és természetesen gyógyító sámán(ok). E településhálózaton keveset változtatott az ezredfordulón megvalósuló állam- és egyházszervezés.

Életmód, gazdasági jellemzők

A magyarok félnomád életmódot folytattak, amelyben az állattartás dominált. Már a kazár birodalom területén is voltak elődeink között letelepült földművelők és állattenyésztők, természetes tehát, hogy a honfoglalás után a lakosság mind nagyobb része ilyen életmódot folytatott. A ridegen tartható lovak, juhok mellett a marhatenyésztés túlsúlyba került, de magas volt a sertések száma is. A földművelés a letelepedés után látványos fejlődésen ment keresztül. Az itt élő szláv népektől a magyarok átvettek számos mezőgazdasági eszközt és technológiát. Legfontosabb veteményük a köles, a búza és az árpa volt. Ekkor számos földműveléssel kapcsolatos szó került át a magyar nyelvbe. Fontos a prémek (fizetőeszköz) és a bőrök feldolgozása, fonás, szövés, nemezkészítés, varrás.

A szűk körű ipar egyre kiterjedtebbé vált: voltak már vasverő és fazekasműhelyek, sőt szövőházak is. Kialakult a vaskohászat és a fémművesség. Ezeket a műhelyeket a törzsfői, nemzetségfői település köré telepítették, úgy, hogy egy helyre kerüljenek az azonos foglalkozásúak. Az iparhoz hasonlóan a kereskedelem is fejlődésnek indult. A kereskedő partnereik főként Kijev, Bizánc és Prága (keleti luxuscikkek, ló, prém, szarvasmarha, só, ezüst).

A vallás: a kereszténység elterjedése előtt a sámánizmus. A táltos dobot verve révületbe esett, megküzdött a gonosz szellemekkel és jósolt. Művészetük egységes, fejlett volt. A magyar művészek számos perzsa, mohamedán és bizánci elemet vettek át. Ezekből a motívumokból és vallási képzeteik ábrázolásából alakították ki páratlan művészeti stílusukat.

Kalandozások

A Kárpát-medencét többé-kevésbé birtokba vették (a hegyeket és erdőket jó darabig érintetlenül hagyták), de a terület az eddig megszokotthoz képest szűkebb volt, ami lassan letelepedésre kényszerítette az embereket. Ehhez az is hozzájárult, hogy nyugati irányban már jól szervezett hadsereggel bíró államokat találtak, amelyeket nem sikerült huzamosabb ideig leigázni. A kalandozások, amelyeknek célja már nem a hódítás, hanem a zsákmányszerzés volt, segítettek a törzsi feszültségek csillapításában. Egész Európát bejárták, szokatlan harcmodorukkal kezdetben hatalmas sikereket aratva. Viszont a könnyűlovasság, amivel a magyarság rendelkezett, hosszú távon nem tudta felvenni a harcot a nehézpáncélba öltözött ellenfelekkel és a hatalmas, kőből épült várakkal (utóbbiak léte legalábbis kétséges). Néhány kisebb vereség már a 930-as évek során jelezte a szerencse megfordulását (933. Merseburgnál Madarász Henrik győzelme a magyarok fölött), de az igazán súlyos csapás 955-ben, Augsburgnál következett be, ahol a megtámadott tartományok I. Ottó vezette egyesített seregeivel találták szembe magukat. Ez nem csak nagy emberveszteséget, de egy korszak alkonyát is jelentette. A kalandozások egy ideig déli irányba még folytatódtak, de 970-re a bizánciaktól elszenvedett vereségek túl nagynak bizonyultak. Habár a hadjáratot nem önállóan indították eleink, a hagyományos szakirodalom többnyire az arkadiopoliszi csatát tartja a kalandozások záró ütközetének.

Harcmodor

A nyugat-európai seregek ekkor elsősorban nehézfegyverzetű lovasságból álltak. Ezzel szemben a magyarok gyorsak, mozgékonyak voltak, s hosszú időn keresztül ez volt sikerük egyik oka. Regino prümi apát így írt szokatlan harcmodorukról:

"Karddal nem sokat vágnak le, annál többet ölnek le nyilakkal, amelyeket szaruból készített íjakból oly művészettel igazítanak, hogy alig lehet azokat kikerülni... Előre száguldó vagy meghátráló lovakon harcolnak, gyakran színlelnek futást is. És nem tudnak sokáig harcolni egyébként, ha akkora lenne a kitartásuk is, amilyen erős a támadásuk, akkor elviselhetetlenek lennének. Többnyire a heves viadal közepén otthagyják az ütközetet és kevéssel utóbb a futásból visszafordulnak a csatába és amikor azt hinnéd, hogy már győztél, éppen akkor jutsz halálos veszedelembe."

A könnyűlovas magyarok a törzs- vagy nemzetségfők vezetésével kisebb-nagyobb csapatokban kalandoztak, karddal, kopjával, buzogánnyal és íjjal voltak felszerelve. Bevált taktikájuk szerint igyekeztek a nehézlovasságot minden oldalról körülfogni, s úgy nyilazni őket, majd menekülést színlelve visszafordultak és csapdába csalták az ellenséget. Portyáik során Európa gazdag, kulturált, fejlett régióit sarcolták. Majdnem háromnegyed évszázadon át háborúban álltak Európával. Több tényező kedvezett a magyaroknak, hogy sikeresek legyenek. A korábban említett meglepetésszerű lovas harcmodor, az országokat belülről gyengítő feudális anarchia és az Európát megosztó állandó háborúskodás. A tényleges erőviszonyok azonban előbb-utóbb kudarcra kárhoztatták a magyarok hadviselését. Csak idő kérdése volt, hogy az európai országok mikor tudnak egységesen fellépni ellenük.

Az államalapítás felé

A 955-ös augsburgi, és a későbbi vereségekkel a magyarok válaszút elé kerültek: vagy a teljes pusztulás lesz a sorsuk, mint az a hunoknak és avaroknak volt, vagy maguk is hasonulnak fejlettebb nyugati szomszédaikhoz.  Ez a nomád pásztorkodás helyett a kötött földművelést, a társadalmi egyenlőség helyett a földesurak hatalma alatti alávetettséget, a pogány szokások helyett a keresztény vallás átvételét jelentette. A magyar pásztortársadalom már a honfoglalás idején sem lehetett teljesen egységes, és a kalandozások hatására még jobban megbomlott.  A törzsi előkelők már úton voltak, hogy feudális nagyurakká váljanak. Sajátos földrajzi helyzetbe került a Kárpát-medence, két terjeszkedésre vágyó, ugyanakkor egymással szövetkező császárság, a német és a bizánci birodalom szomszédságába. Az előkelők korábban más országok rovására jutottak kincsekhez, s ezt a gazdagságot ezután saját területükön próbálták megszerezni. Ehhez viszont már más szervezetre volt szükség: a bel- és külpolitikai helyzet egyre sürgetőbbé tette a magyar állam megszervezését. A döntő változás előkészületeit Géza fejedelem tette meg (972-997).

Gesta Hungarorum: a magyar honfoglalás története

A Gesta Hungarorum két magyar történeti mű címe. A latin kifejezés A magyarok viselt dolgait jelenti. Az első mű, a szerző ismeretlensége miatt csak Anonymusnak nevezett, magát P. mesternek jegyző krónikás írása nagyjából a honfoglalástól a Szent István koráig tartó időszakot öleli fel, míg Kézai Simon Gesta Hungarorumja a honfoglalástól IV. László király uralkodásáig (1272–1282) tájékoztat a magyarok történelmének első évszázadairól. Mindkettő latin nyelvű gesta, és eredeti példányuk nem maradt fenn.

Anonymus műve 1200 körül készülhetett. Mivel maga a gesta műfaj inkább irodalmi igényű elbeszélés, mint forrásanyagként használható történeti írás, a Gesta Hungarorum is fenntartásokkal kezelendő alkotás. Ugyanakkor Anonymus értékes hagyományanyagot őrzött meg művében a magyar nemesi nemzetségek múltjából, továbbá hivatkozik a magyar történelmi népköltészetre, regös-énekekre is.

Kézai Simon magyarokról szóló krónikája 1283 körül keletkezhetett. A mű a hunok és a magyarok történetét beszéli el, ezért szokták a Gesta Hunnorum et Hungarorum (A hunok és magyarok viselt dolgai) címen is emlegetni. Megtaláljuk benne a csodaszarvas történetét, valamint a hun–magyar rokonság leírását.

vissza az elejére